Beszámolómat azzal kell kezdenem, hogy a feleségemmel együtt 127 évesek vagyunk. Fiatalabb korunkban is szerettünk, de így öregen is nagyon szeretünk kirándulni.

Csilla lányunk olvasta valamelyik újságban, hogy egyházunk ausztriai túratábort szervez. A hirdetményt elolvasva – Csilla lányunk lelkes biztatása mellett – úgy gondoltuk, hogy ez a tábor egy nagyszerű evangelizációs lehetőség. Mivel sógoromék nem vallásos emberek, javasolta, hívjuk őket is el a táborba, ahol kényelmes túrázás közben könnyebben megnyílnak az emberek lelkileg is. A tábor vezetőjét ismerve biztosak voltunk abban, hogy ideális körülmények között tudjuk velük megismertetni Jézus Krisztus örömüzenetét, az evangéliumot, így mind a négyen jelentkeztünk a táborba.

Az első probléma akkor jelentkezett, amikor az indulás előtt 1 hónappal a sógoromék megbetegedés miatt bejelentették, hogy nem tudnak velünk jönni. További meglepetésünk az volt, amikor megkaptuk Czakó Laci részletes tábori programját, amiben szó sincs kényelmes sétákról. A vegetáriánus étkezés sem volt túl vonzó! Lelkesedésünk erősen hanyatlani kezdett. Csilla lányunk rábeszélése is kellett ahhoz, hogy elinduljunk a táborba. Azzal biztatott, hogy nézzünk rá a táborvezetőre, alkatilag nem alkalmas komolyabb túrán való részvételre. Ha ő kibírja a túrákat, akkor két ilyen öregnek, mint mi vagyunk, meg se kottyan!
Részletezés nélkül annyit, hogy egyik ámulatból a másikba estünk, amikor esténként a társaság gyalogos és kerékpáros tagjai elmesélték hihetetlen teljesítményeiket! Szerencsére mindennap voltak nekünk való kímélő programok is, különben nem éltük volna túl a tábort.

Az utolsó nap szombatra esett. Délelőtt gyönyörű, napos idő volt, közös istentiszteleten vettünk részt a helyi adventista közösséggel. Különös volt, hogy kettős tolmácsolás történt, mivel Ernő szavait egymás után fordították először németre, utána románra – voltaképpen három prédikáció volt 1 óra alatt. Ebéd és pihenő után Ernő délutánra egy erdei sétát szervezett, melynek során a három részre osztott társaság a gyakorlatban is megtanulta volna Jézus nyolc boldogmondását alkalmazni. Minden mondáshoz egy-egy stáció tartozott, ahol alkalmazni kellett annak a mondásnak a lényegét. Azt a résztvevők nem is sejtették, hogy minden állomásnál egy-egy szervező bújt el, aki ellenőrizte és pontozta a feladat végrehajtását.
Délutánra beborult az ég, erős szél fújt, és mire a mi 2-es számú csoportunk elindult volna, elkezdett esni az eső, és igazi vihar kezdődött. Az első csapat elindult, mi fél óra múlva követtük őket, utánunk fél órával a harmadik csoport indult. Vezetőnknek Ernő Andit jelölte ki, aki legelől haladva hősiesen vezette és bátorította a teljesen elázott csapatot az erdőben. Eljutottunk az első feladat színhelyére, ahol mindenki átélhette, milyen a lelki szegénység. A csapat egy tagjának be kellett kötni a szemét, a többinek hangutasítással el kellett vezetni egyik pontból a másikba. A „vaknak” teljesen meg kellett bízni a csapat tagjaiban, hogy megfelelően fogják majd vezetni.

Én voltam az utolsó „vak” amikor egy hatalmas reccsenést hallottam. Lekaptam a kendőt, és látom, hogy az erdő 20-30 méter magas fenyőfái egymás után dőlnek ki, tövestől. Rögtön az a szlovákiai történet jutott az eszembe, amikor egy egész erdő minden fája kidőlt. Ha ez itt is bekövetkezik, akkor életveszélyben vagyunk! Az egyik közelünkben lévő fa ki is dőlt, majdnem rázuhant egy farakásra, mire egy női alak rohant elő a farakás mögül. Kriszti volt az, akinek a feladata volt a végrehajtást ellenőrizni és pontozni. Elkiáltottam magam, hogy mindenki azonnal rohanjon ki az erdőből a közeli nagy tisztásra, ahol a kidőlő fák nem tudnak veszélyeztetni. A tisztáson rémülten látjuk, hogy az ösvényünkre éppen akkor dől rá 4 hatalmas fa, eltorlaszolva a továbbjutás lehetőségét! Borzalmas világvége hangulat uralkodott el rajtunk, de legalább nem voltunk közvetlen életveszélyben.

A tisztáson Krisztinek – amikor a halálfélelme elmúlt – azonnal az jutott eszébe, hogy az első csapat még az erdőben van, az utolsó csapat pedig már elindult az erdő felé. Telefonon megpróbált szólni az erdei állomásokra, hogy ők is rohanjanak ki az erdőből, illetve Ernő ne engedje el a harmadik csapatot. A villámok és a vihar elől menedékül egy csalitosban húzódtunk meg, ott István kezdeményezésére imádkoztunk. Alig hallottuk az ima szavait, de egymás kezét fogva hálát adtunk Istennek a szabadításáért, és kértük, segítse a többieket az életveszélyből kijutni.

Néhány perc múlva, a szél tombolása alábbhagyott. Isten közbelépett! Az utolsó csoportot épségben kisegítettük a tisztásra – őket sajnos nem lehetett már megállítani –, és egy legelőn keresztül teljesen elázva kibotorkáltunk egy útra, amelyik egy közeli majorhoz vezetett. Az út kanyarulatában a következő megálló ellenőrével, Tiborral találkoztunk, akinek búvóhelyére szintén rádőlt egy hatalmas fenyőfa. Öt perc múlva megérkezett Ernő is, aki Tamással és Tiborral elindult Laci megkeresésére, mivel telefonon nem lehetett elérni. Mi többiek visszaindultunk a panzióba, ahova hamarosan megérkeztek az elveszettek.

Élményem tanulsága Jób példáját juttatta eszembe: Isten hagyja, hogy Sátán dolgozzon, de csak egy határig. Ha hittel bízunk benne, akkor mindig megtapasztalhatjuk segítségét és vezetését. Ez a teljes bizalom kell, hogy erőt adjon életünk minden percében!

Akik az élményeket átélték és túlélték:
Nagy Rozália és Vidó Ferenc, Etyek