A lila tej nyomában

Egy júliusi kánikulában 9 órás autóút után megérkeztünk Mariapfarr-ba, Ausztria egyik kis falucskájába. Csodálatos napsütéses tiszta időben utaztunk és nem győztünk betelni a látvánnyal, ami elénk tárult. Már út közben is ámultunk a meredeken zöldellő legelőkön, a magas ezüstösen csillogó sziklákon, a mély kanyonokon, melyekben patakok és vízesések zúgtak. A kanyargós utak pedig időnként eltűntek a velünk szembejövő hegyek gyomrában, ahol alagútként kígyózva több kilométer hosszan lukasztották át a hegyeket.

Mariapfarr a hegyek között kis ékszerdobozként színesedett virágos rétjeivel, kertjeivel mintás régi stílusú kis házaival, az ablakaikban muskátlikkal,és magasba csúcsosodó templomtornyával. Megtudtuk, hogy ebben a templomban komponálták meg a "Csendes éj" muzsikát.

Kedves szállásunk erkélyéről minden nap csodálhattuk az alattunk elterülő sík völgyet, és a belőlük hirtelen kimagasló óriási hegyeket havas csúcsaikkal, meredek virágos rétjeikkel és legelőikkel melyek körülölelték a falut. Reggelenként köd szállt a völgyre, és kibújtak belőle a hegyek, melyeket a nap melegen sütött.

Az első esti vacsoránál megismerhettük kedves szállásadónkat és családját. Az ételek finomak és bőségesek voltak minden nap. Az esti áhítatnál énekeltünk, majd megismerkedtünk egymással is és az egész heti programunkkal.

Minden túránál választhattunk, hogy egy biciklis csapattal vagy egy gyaloglós csapattal indulunk útnak kirándulni. Mi gyalogoltunk minden nap, de volt, aki kipróbálta a biciklizést is, és volt, aki csak biciklizett.

Az első gyalogtúránk egy bemelegítő túra volt a közeli alacsonyabb hegyre, hogy felkészülhessünk a következő napi kemény nagy túrára. Ugyanis a gyerekek közül is és a felnőttek közül is többen igényelték, hogy a "nagy csúcsra" akarnak feljutni.

A következő napi kirándulást mindenki "megemlegette". A szó szoros értelmében is "csúcsélmény" volt. Riedingtalban egy natúrparkban egy 4 km-es sík gyaloglás után csapatunk egy része (a "csúcsélményre" vágyók) nekivágott a meredek hegynek a felhők fölé. A csapat másik része folytatta útját a völgyben a patak és a kis vízesések mentén a túraútvonal végéig, a vendégházig, ahol vártak minket a házigazdák.

Mi is elindultunk a hegynek fel, gondolván, hogy elég edzettek vagyunk a tavalyi erdélyi, borzonti hegyek után. Két órás folyamatos felfelé menet következett meredeken, néhol négykézláb tudtunk haladni. Amikor a felhők fölé értünk, egy kis ház mellett elhaladva 2000 m magasan a fáradtságtól, úgy láttam mintha postaláda lenne a ház falára erősítve. A többiek megnyugtattak, hogy ez az utolsó menedékház, ezen felül már a madár sem jár a hegyen. Folytatva utunkat a magasba, elértünk egy tóhoz, ahol az egyik kanyarulatban tehenek néztek ránk bambán. A levegő hideg lett, fújt a szél, esett az eső, és a környező hegyoldalakon hófoltok virítottak fehéren. Ekkor tudtuk meg a túravezetőinktől, hogy nincs iránytű, és rájöttek, hogy nem a kinézett útvonalon haladunk. Egyre jobban fáztunk, minden tartalék ruhát magunkra vettünk, ettünk, ittunk, hogy átmelegedve folytathassuk utunkat a szép ismeretlenbe. A lábunk alatt patakok, vizes keskeny utak, felettünk eső, szél és hideg. Nem tudtunk felmelegedni. Már csurom vizesek voltunk tetőtől talpig, az esőkabátjaink is átáztak. Flóránk már kétségbe esve sírdogált, nyöszörgött. A fényképezőgépeinket – fagyott remegő kezeinkkel – alig tudtuk kattintgatni. Néhány méterre tőlünk hóbuckák fehérlettek, de se erőnk, se kedvünk nem volt pár méterrel arrébb lépni, hogy júliusban havat fogjunk a kezünkbe, netán még hógolyózzunk is. Elérkeztünk egy óriási sziklához, amit elneveztünk a csüggedés sziklájának. Megálltunk pihenni és bevártuk a lemaradókat. Akkor szembesültünk azzal, hogy a csoportunk összes gyereke sír, és a felnőttek is tűrőképességük határán vannak. Elosztogattuk egymás közt utolsó müzli-szeleteinket, ittunk, hogy egy kis energiához jussunk. Egyesek akkor döbbentek rá, hogy ilyen hidegben, csuromvizesen és sárosan még vécézni sem tudnak a természet "lágy ölén".

Újabb kihívásunk az lett, hogy a gyerekeket megnyugtassuk, hogy továbbmehessünk, mert éjszakára nem maradhattunk a hegyen. Az előttünk álló útirányt mutató tábla két irányba jelzett. Az egyik felfele, a másik lefele. Elindultunk lefelé, hátha előbb odaérünk a menedékházhoz. Már így is 2 órás késésben voltunk a kitűzött menetidőtől. Hamar rájöttünk, hogy a lefelé vezető út is felfelé halad. Felértünk egy sziklás csúcsra nagy reményekkel, hogy meglátjuk onnan a völgyet és a menedékházat. A sziklás csúcs tetejére érve kis Flóránk hangosan zokogni kezdett. Ugyanis újabb völgyek, tavak, hóbuckák és sziklacsúcsok tárultak elénk. 1 órás menetelés után újabb táblacsoporthoz értünk, ahol az egyik táblára az volt írva, hogy 1 óra járásnyira elérjük a menedékházat, ahol várnak minket.

Czakó Laci elgémberedett ujjaival egyik bakancsát nagy nehezen kikötötte, kiöntötte belőle a jéghideg vizet, zokniját kicsavarta. Megbánta, mert kínszenvedések árán vette vissza vizes bakancsát, és alig bírta bekötni a fűzőt. A másik bakanccsal már nem is próbálkozott. Kivételesen egy óra múlva távol, a ködben és esőben, tényleg mintha derengett volna valami ház-szerűség a látóhatáron. Csak akkor hittünk a szemünknek, amikor kiáltozásokat hallottunk abból az irányból és integető kezeket vettünk észre. 2-3 órás túránk 5 órásra sikeredett. Jól esett a sparhelt melegénél szárítkozni, melegedni, majszolni a friss házi túróból készült rétest, és inni a frissen fejt langyos lila tejet. Nem lila tehénből fejték, nem is a szemünk káprázott a "viszontagságos" túrától. Áfonyát turmixoltak a tejbe. Átmelegedve, megkönnyebbülve indultunk vissza szállásunkra. Ildikó azért megjegyezte, hogy talán a következő napokban inkább visszapártol a biciklis túracsapathoz, talán az könnyebb lesz. Pechére, mert másnap egy meredek hegyre felfelé vezetett az út biciklivel.

A következő nap mindenki sík területen volt hajlandó sétálni. Sífelvonón mentünk fel az egyik hegytetőre. Ott 6 bátor jelentkező újabb "csúcsélményre" vágyott. Mindössze 3 órájuk volt, hogy megmásszák a csúcsot, ahova már síelők és sífelvonó sem jár. Kevés idejük volt, hogy visszaérjenek a sífelvonó utolsó menetéig, mert utána csak gyalog tudtak volna lemenni a hegyről. Mi két kis tónál vártuk a túrázók megérkezését, akik az utolsó fél órában megérkeztek.

A következő napon a csodálatos Liechtensteinklammi kanyont látogattunk meg zuhogóival, meredek szikláival, alagútjaival és vízeséseivel. Gyönyörködtünk Isten gyönyörű alkotásában.

Aznap délután szabadprogramunk volt. Elmentünk Ildikóval és Ferivel a Zedar-Hause-i nemzeti park 3000 m-es hegyeit megnézni. Autónkkal 2500 m magasságig jutottunk meredek kanyargós szerpentineken keresztül. Egy parkolóban megállva gyönyörködtünk a gleccserekben, amelyek patakokká alakultak át. Egyszer csak elkezdett óriási pelyhekben esni a hó. A parkőrök ránk szóltak, hogy induljunk vissza, mert csúszni fog az út a fagyástól. 200 méterrel lejjebb érve már eső esett kis autónkra hó helyett.

Pénteki szabadprogramunkban megnéztünk egy várat, majd délután kipróbáltuk szálláshelyünk szaunáját. Szombat délután egy utolsó közös túraként elmentünk egy tóhoz, amit körbesétáltunk és három csapatra szétbontva 4 állomáshelyen megállva bibliai feladatokat oldottunk meg. A mi csapatunknak könnyű dolga volt az egyik feladatnál, ugyanis nálunk volt a legtöbb gyerek. A hátunkon kellett cipelnünk egymást, mint amikor a "sas szárnyain hordozza fiókáját". Így a gyerekeket cipeltük. Az utolsó állomáshelyen, amíg a felnőttek félrevonultak, hogy kettesben beszélgessenek Istennel, a gyerekek bibliai találós kérdéseket állítottak össze nekünk. Fantasztikus, hogy milyen ügyesen összedolgoztak gyermekeink, és furfangos, ötletes találós kérdéseket írtak össze nekünk.

A hét kerettörténeteként Eszter könyvével foglalkoztunk minden este az áhítatokon. Ábel volt a kis színházi jelenetek főrendezője szervezője, és Ahasvérus király. Minden vacsorakor felkereste az aznap esti jelenet szereplőit és megbeszélte velük, mit szeretne velük eljátszani. Mindenki várta nagy érdeklődéssel az aznap esti improvizációs jeleneteket, melyek nem egyszer megnevettették a túracsapatot. A jelenetekben gyerekek és felnőttek egyaránt részt vettek. Sőt kérték Ábelt, hogy szerepet kaphassanak a következő este. Mindenki nagy érdeklődéssel várta, még a gyerekek is, hogyan alakul Eszter könyvének története napról napra. Szombaton délelőtt fejeződött be az utolsó jelenettel és prédikációval a történet feldolgozása. Gyerekek és felnőttek jól összekovácsolódott csapatként együtt gondolkodtak, beszélgettek és játszottak Eszter könyvének megjelenítésében és megértésében egész héten minden este. Maradandó emléket hagyott mindenkiben minden esti áhítatunk. A reggeli áhítatok alkalmával a mi csoportunk megismerkedhetett a Biblia nagy hegymászóival és történetükkel, melyek révén értékes gondolatokhoz és tapasztalatokhoz jutottunk.

A szállodánk alagsorában egy nagy teremben gyűltünk össze minden este, melyet szombatonként a környező falvak adventistái használnak imateremként. Gyűrűs Pannika segítségével vettük csak észre, hogy az imaterem falára festett képek mit is ábrázolnak. Egy héten keresztül nap mint nap ott ültünk a képek között, és senkinek nem tűnt fel, hogy a teremtés hat napját és a nyugalomnapot látjuk. Nagyon szép hetünk volt fizikai és lelki tartalommal egyaránt feltöltekeztünk, és várjuk már a következő tábort. A gyerekek a végére barátkoztak össze a legjobban, ezért felmerült az ötlet, hogy még egy hetet maradhatnánk.

Talán a következő túratábor már hosszabb lesz. Kis családom és én már várjuk!

Ma a tábor utáni első napon Tomi fél nap alatt levágta kertünkben az összes füvet, ami máskor 2 napig tart neki. Mondtam én, hogy még egy hetet kellett volna maradni, akkor 2 óra alatt végzett volna a fűnyírással.

Bergmann Emese

verőcei résztvevő